A fitalok, középkorúak és idősek is magányosnak érzik magukat
New York, 2018. december 21., péntek (MTI) - Egy új kutatás szerint különösen életük három periódusában érzik magukat magányosnak az emberek: húszas éveik végén, ötvenes éveik közepén és nyolcvanas éveik végén.
Az International Psychogeriatrics folyóiratban publikált
tanulmány kutatóit is meglepte az eredmény, elsősorban azért, mert a
kutatásban részt vevők háromnegyede panaszkodott magányosságra,
akadtak, akik mérsékelten érzékelték az egyedüllétet, mások viszont
nagyon egyedül érezték magukat. A kutatók a felmérés előtt
legfeljebb a résztvevők egyharmadától várták azt a választ, hogy
magányosnak érzik magukat - ismertette a CNN a honlapján.
"Tudnunk kell, hogy a magányosság szubjektív élmény. A
magányosság nem azt jelenti, hogy valaki egyedül van, és azt sem,
hogy nincsenek barátai. A magányosság egy 'szubjektív nélkülözés'.
Eltérés az egyénnek a vágyott társadalmi kapcsolatai és a meglévő
társadalmi kapcsolatai között" - magyarázta Dilip Jeste, a tanulmány
vezető szerzője, a Kaliforniai Egyetem pszichiátriai és
idegtudományi professzora.
Jeste hozzáfűzte, hogy kutatásuk szerint a magány és a
bölcsesség között fordított kapcsolat áll fenn: "Más szóval, azok az
emberek, aki elég bölcsek, nem érzik magányosnak magukat, és
fordítva".
Jeste a tanulmány bevezetőjében Vivek Murthyt, a korábbi
amerikai tisztifőorvost idézte, aki szerint a magányosság annyira
csökkenti a várható élettartamot, mintha az ember napi 15 cigarettát
szívna el.
A kutatásban 340 San Diegó-i lakos vett részt 27 évestől 101
évesig, és egyiküknek sem volt semmilyen komoly fizikai vagy
szellemi betegsége. Jeste és csoportja a kutatás előtt azt
feltételezte, hogy az idősebbek mondják majd magányosnak magukat.
Meglepetésként érte őket, hogy életkor szerint a nyolcvanas éveik
végén járókon kívül további két magányossági csúcspontot is
találtak: a húszas éveik végén és az ötvenes éveik közepén járóknál.
Az eredményekből nem derült ki, hogy miért érzik kiugróan
magányosnak magukat ezekben az életkorokban a válaszadók, de Jeste
megosztotta erről saját elméletét.
"A húszas évek vége a döntések meghozatalának korszaka, ami
gyakran nagyon stresszes, mert az ember úgy érzi, hogy a kortársai
jobb döntéseket hoztak, ráadásul az embert bűntudat is kínozza, hogy
bizonyos dolgokat miért így tett és miért nem úgy" - mondta a tudós.
"Az ötvenes évek közepe az életközépi válság szakasza. Az ember
egészsége ekkor kezd meginogni, sokan rádöbbennek, hogy a
cukorbetegség küszöbére jutottak vagy szívproblémák jelentkeznek
náluk. Az ember tanúja lesz, ahogy néhány barátja haldoklik, és
ráébred, hogy nem él örökké" - fejtette ki a másik csoportról.
A nyolcvanas éveik végén élők a professzor szerint már azzal
szembesülnek, hogy miután megérték ezt a szép kor, a dolgok kezdnek
rosszabbra fordulni, az egészségi gondok mellett esetleg pénzügyi
problémáik lehetnek, és megérhetik házastársuk, barátaik
elvesztését. Jeste úgy vélte, ennek a korszaknak a magánya a
legérthetőbb a többi közül.
A tanulmány szerint a férfiak és nők egyformán magányosnak
érezték magukat mindhárom kiugró életperiódusban, és az érzés
erősségében sem lehetett különbséget találni nemek szerint.
Jeste hangsúlyozta, hogy további kutatásokkal kell keresni a
választ arra a kérdésre, hogyan lehetne csökkenteni a magányosságot.
"Az embereknek tudniuk kell, hogy a magányosság általános
probléma. Súlyos probléma" - mondta a tudós.