A megsemmisüléstől mentették meg Kohán György több festményét
Gyula, 2016. december 24., szombat, (MTI) - Az utolsó pillanatban, a megsemmisüléstől mentették meg a restaurátorok Kohán György (1910-1966) Kossuth-díjas festőművész több alkotását - mondta az MTI-nek Durkó Károly, a gyulai önkormányzat oktatási és kulturális bizottságának elnöke.
Kifejtette: a művész halálának ötvenedik évfordulója alkalmából
kiállítást és konferenciát rendeztek, továbbá saját forrásból
felújítottak 26 festményt és grafikát.
Azokat a képeket válogatták ki, amelyek vagy olyan színgazdagok,
amelyek kivételesnek számítanak a Kohán-életműben, vagy egy későbbi,
már kiállított főmű tanulmányának tekinthetőek, esetleg olyan rossz
állapotban voltak, hogy szükség volt az azonnali restaurációra -
mondta Durkó Károly.
Gyöpös Viktória festőművész-restaurátor az MTI-nek elárulta:
három restaurátor és egy képkeretező dolgozott több mint két hónapon
keresztül, hogy megmentse az alkotásokat. Sok új anyag és technika
jelent meg a 20. században, a festők szintetikus és zománcfestékeket
is elkezdtek használni, de nem ritkán homokkal vagy állati szőrökkel
is dolgoztak, emiatt nehéz restaurálni az időben nem annyira régen
keletkezett műveket.
Kohán György jellemzően vegyes technikát használt, azaz
egyszerre alkalmazta az akvarell, a tempera, az olajkréta, az
olajfesték, a színes ceruza, a grafit és a pasztell anyagokat.
A restaurálásra kiválogatott alkotások jelentős részén olyan
anyagokat használt egyszerre - például temperát és krétát -
amelyekről utólag kiderült, hogy "nem nagyon férnek meg egymással
hosszú távon", a rétegek elkezdtek leperegni. "Szinte le lehetett
volna seperni az egész képet a vászonról" - jegyezte meg.
Vélhetően pénzhiány miatt a festő nem egyszer egy alkotására
festett rá egy másikat, ráadásul nem használt lakkot, amely megvédte
volna a munkákat a portól, a koszolódástól. Gyakran vékony, gyenge
vászonra készítette képeit, amelyek elkezdtek gyűrődni, töredezni.
Több esetben látszott, hogy a vásznakat utólag kasírozták fel egy
farostlemezre, amivel szintén sérülést okoztak. Nem ritkán pótolni
kellett kisebb letört, kilyukadt részeket a képeken, amihez meg
kellett keresni a legmegfelelőbb anyagot - mondta a restaurátor.
A papírképei esetén nem ritkán túl erősen használta a grafitot,
amivel "kibolyhozta" a papírt, de volt olyan képe is, ami penészes
lett. "Ez eltávolíthatatlan, optikai restaurálással lehetett
megoldani a problémát" - közölte Gyöpös Viktória.
A gyulai önkormányzat keresi a lehetőséget, hogy további
Kohán-képeket lehessen restaurálni - mondta Durkó Károly, aki
fontosnak nevezte, hogy a 20. századi magyar képzőművészeti
örökséget, az alföldi festők és benne Kohán György életművét
"megbecsültségben legalább közelíteni lehessen a hasonló kvalitású
európai művészeti gyűjteményekhez". Ehhez szerinte a múzeumok
mélyebb együttműködésére van szükség a gyűjtőkkel,
műkereskedelemmel, a gazdaság, valamint a közélet szereplőivel.
Ibos Éva művészettörténész a Kohán György emlékére rendezett
korábbi gyulai konferencián elmondta: a művész, bár egész életében
kereste az eszményi nőalakot, festményein nem konkrét nőket, hanem
archetípusokat ábrázolt. "Portréi nem egyéni-, hanem sorsportrék
voltak".
Az alföldi tanyákat nem stilizálta, a kiegészítő díszítőelemek -
mint a szivárvány, a gémeskút, az aranyló naplemente - is eltűntek
idővel képeiről, amelyek az 1950-es évektől egyre drámaibbak, egyre
sötétebbek lettek. Ennek az az oka a művészettörténész szerint, hogy
Kohán György ismerte a tanyákon élők helyzetét, tisztában volt azzal
a társadalmi folyamattal, amely 1950 körül a téeszesítésekkel, a
kisajátításokkal, a kuláküldözésekkel kezdődött, majd több tanya
megsemmisüléséhez vezetett. "Képei ilyen értelemben erkölcsi
állásfoglalások voltak" - fogalmazott.
Ibos Éva szerint Kohán nem egy romantikus, epikus típus volt,
"emiatt is tartozik a nehezebben megérthető festők közé".
Kohán György 1910-ben Gyulaváriban született, az Almássy-kastély
cselédszárnyában. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár tanítványa
volt. Stílusa kettős irányt mutatott: realista stílusban, erőteljes
színekkel, súlyos ecsetvonásokkal beszélt az alföldi, paraszti
témáról; míg a másik irányt a sokalakos, lírai tárgyú és hangulatú,
kubisztikus jellegű viasztempera képei, valamint monumentális
freskóterv-grafikái adták. 1933-ban Hódmezővásárhelyre költözött,
ahol bekapcsolódott a város művészeti életébe és egyik alapító tagja
lett a megalakuló Tornyai Társaságnak. Az 1950-es évek elején
kizárták a Képzőművészek Szövetségéből, a "tiltott" kategóriába
került, kiállításai szüneteltek. Csak 1965-ben kezdett ismét
elfogadottá válni. 1960-ban és 1964-ben Munkácsy-díjjal, 1965-ben
Kossuth-díjjal tüntették ki. 1966-ban hunyt el.
Végakaratának megfelelően csaknem 700 festményből és több mint
2000 grafikából álló hagyatéka Gyula városát illette. Összegyűjtött
művei közül több mint 40 festmény és grafika 1979 óta a Kohán
Képtárban tekinthető meg.