Megfejtették a Nap változó fényének titkát
Göttingen, 2017. augusztus 25., péntek (MTI) - A Nap nem ugyanolyan fényes minden pillanatban, olykor elhomályosul vagy növekszik a fénye. Az ingadozásért a látható felszíne, a fotoszféra mágneses mezői és gigantikus plazmaáramlások felelnek.
A jelenség hátterében álló okokat sikerült a göttingeni Max
Planck Intézet kutatóinak felfedezniük, eredményeiket a Nature
Astronomy című szaklapban mutatták be.
A szakértőknek először sikerült rekonstruálni a
fényváltozásokat, ami nemcsak a klímakutatók számára kiemelt
jelentőségű, hanem a távoli csillagok megfigyelésében is segítséget
nyújt, emellett az exobolygók jövőbeli kutatását is
leegyszerűsítheti - olvasható a Phys.org tudományos-ismeretterjesztő
hírportálon.
Ha egy exobolygó (Naprendszeren kívül bolygó) elhalad
anyacsillaga előtt, a csillag rövid időre elsötétül. Még sok-sok
fényévnyi távolságból is képesek észlelni az űrteleszkópok ezeket a
változásokat, így észlelik az exobolygókat. A gyakorlatban ez sokkal
összetettebb, mivel a legtöbb csillag fénye, hasonlóan a Napéhoz,
folyamatosan ingadozik.
Ez az ingadozás és az elhaladó exobolygó fénycsökkentése
átfedhetik egymást. "Ugyanakkor, ha ismerjük a csillag valódi
fényingadozásainak részleteit, az exobolygókat nagy pontossággal
tudjuk azonosítani" - mondta Alexander Shapiro, az intézet kutatója.
A Nap fényessége nagyon eltérő időközönként váltakozik. Néhány
ingadozásnak csak pár perces a ciklusa, másokat, amelyeknek hatása
van a Föld hosszú távú klímájára is, a kutatók csak évtizedek alatt
tudnak regisztrálni. Eddig nem volt olyan elmélet, amely felölelte
volna mindezeket az időintervallumokat.
Az új kutatás bebizonyította, hogy mindössze két jelenség
határozza meg, milyen erősen fénylik a Nap.
Az egyik jelenség forrásai a forró, a Nap belsejéből kiemelkedő,
majd lehűlő és ismét visszasüllyedő plazmahullámok. A forró,
emelkedő anyag fényesebb, mint a felszínen lévő, már lehűlt plazma.
A hullámok így hozzák létre a világos és sötét területek
jellegzetes, gyorsan változó mintázatát, az úgynevezett granulációt.
Ezek a jellegzetes mintázatok olykor több száz kilométeresek.
Másrészt a Nap váltakozó mágneses mezői is fontos szerepet
játszanak a jelenségben, az erőteljes aktivitási szakaszban
felismerhetőek a sötét régiókról (napfoltokról) és a világos
területekről (napfáklyákról). A granulációhoz képest ezek nagyon
nagyok, néhány napfolt még szabad szemmel is kivehető a Földről.
Ráadásul számuk és formájuk jóval lassabban változik, így az általuk
okozott fényingadozás több mint öt órán át tarthat.
Elemzésükhöz a kutatók a SOHO és az SDO űrszondák műszereinek
adatait használták, amelyek éveken át rögzítették a napfelszín
mágneses mezőit és a mintázatokat.